EZ A HONLAP LÓSZERETŐKNEK ÉS A LÓIMÁDÓKNAK VALÓ

LÓFAJTÁK

Hideg és Melegvérűek

Akhal Teke:

Marmagassága: 150-164 cm

Különleges megjelenésű ló. A feje kicsi, egyenes profilú, szemei kifejezőek. Válla dőlt, a mar kifejezett. Mellkasa lapos, nem túlságosan mély. Háta hosszú, fara csapott, farka mélyen tűzött. Lábai szárazak, erősek, patái kemények. A fedő és hosszú szőrök jellegzetesen finomak, vékony szálúak, rendkívül csillogóak, gyakran aranyló fényűek. Kitartó, nagy állóképességű ló, testalkata miatt "a lovak agárjának" is nevezik. Mozgásuk rugalmas, térölelő, kényelmes, könnyen kiülhető. Ügetésben mutat legszebben, vágtáját inkább laposan nyújtja, ami a sztyeppei lovakra jellemző. A lehetséges színei: pej, sárga, fekete, fakó, palomino, perlino, cremello és szürke. Érzékeny, élénk vérmérsékletű, intelligens, bátor, ragaszkodó természetű ló.

Az akhal-teke a világ legrégebbi lófajtáinak egyike, sőt, sokak szerint a legősibb ló. Hérodotosz leírása szerint ugyanis Xerxesz seregében szolgáló arabok tevén harcoltak, nem lovon, vagyis a mások által legősibbnek tartott arab telivér csak később alakult ki. Tenyésztése már 2500 éve óta folyik Közép-Ázsia sztyeppéin. A nevét a Karakum-sivatag szélén fekvő Ahal oázisról és a teke nevű törzsről kapta.

Az első rá utaló írásos emlékek az asszíroktól származnak, amelyekben „a hegyekből származó szamarakként” említik. A Tiglatpalasart (i.e.1115-1077) dicsőítő írások 1200 hadisarcként szerzett lóról emlékeznek meg. Hérodotosz is közölte a fajta leírását, mikor arról a 10 szent lóról írt, amelyek Xerxész seregében az Akhuramazdának szentelt kocsit húzták. A régészek a Pazirikban (Altaj) feltárt szkíta síremlékben is megtalálták ezt a lovat.

A fajta jelentős szerepet töltött be a térség történelmének alakításában. Perzsák, médek, kínaiak és Nagy Sándor macedónjai próbálták megszerezni ezeket a lovakat, többnyire fegyverrel, ha az nem ment, házasságkötésekkel. Nagy Sándor akkor jutott hozzá kora leggyorsabb lovaihoz, mikor feleségül vette Roxánát. A feltételezések szerint szeretett lova, Bukefalosz is ebbe a fajtába tartozott. A római császárok és bagdadi kalifák egyaránt nagyra értékelték ezt a lovat, amely a korabeli híradások szerint 10 napig folyamatosan képes volt naponta 150 km-t megtenni. Később a mongolok és szeldzsuk törökök seregeit is erősítette.

A fajta visszaszorulása a Selyemút jelentőségének csökkenésével, ezzel együtt a közép-ázsiai birodalmak hanyatlásával vette kezdetét, olyannyira, hogy az újkorra teljesen háttérbe szorult az arab telivérrel szemben. Jelenleg mindössze pár száz tiszta vérű akhal-teke él a világon, főleg Türkmenisztánban, melynek egyben címerállata is.

Az akhal-teke kivételes teljesítményét jól példázza az a verseny, mikor 1935-ben 84 nap alatt 4300 km-t lovagoltak le vele, Ashgabadból Moszkváig, amelyből 360 km sivatagi terep volt.

Az akhal-tekini lovak körül egy különös történet, a "vért izzadó" ló legendája kering. Ennek a legendának az a valóságalapja, hogy ezen lovak bőre igen vékony. Erős igénybevétel során, a kidagadó erek áttetszenek a bőrön és olyan hatást keltenek, mintha vérezne a ló. Ha valamilyen okból ezek az erek meg is sérülnek, a vér a bőrfelszínen keveredhet a valódi izzadtsággal, ami úgy látszik, mintha a ló vért izzadna.

Intelligens, könnyen idomítható, tehetséges ugró és versenyló. Törékeny alkatuk ellenére erős és kitartó lovak.

Albínó

Marmagassága: változatos

Az albínó nem számít fajtának, sőt, nem is igazán albínó, mivel a szőre fehér, de a bőre rózsaszín és a szemek sötétek, míg az igazi albínó szeme rózsaszín. Az Amerikai Albínó Lovas Klub a színváltozatot kikiáltotta a domináns fehérnek. A domináns fehér sokféle ló lehet, quarter, arab, standardbred stb.

Legjellemzőbb tulajdonsága a fehér szőrzet, fehér farok és sörény, rózsaszín bőr és sötét szemek. Az arab fajtánál karcsúbb és rövidebb.

Az Amerikai Albínó Lovas Klub 1937-ben alakult, a fehér lovas tanya közelében lévő Naper-ben, ami Nebraska-ban található. Old King , a fehér csődör alapozta meg az albínó fajtát. Sajnos az ő alapszíne a mostani lovakból elveszett, és az uralkodó faj az arab lett.

A fajta megalapítása óta készítettek egy pontos fajta-típust, egy tiszta fehér típust. 1970-ben behoztak a keresztezésbe egy más fajtát, az amerikai krémszínűt (cream)

Ezzel a színváltozattal mindennapokban is lehet találkozni, ugyanis ezt használják a cirkuszokban, mozifilmeken, hirdetéseken, kiállításokon stb.

Amerikai ügető

Marmagassága: 155-160 cm

Ez a fajta küllemét tekintve nem igazán szép, feje durva, nyaka magasan illesztett, középhosszú és igen jól izmolt. Marja elmosódott. Háta feszes, fara izmos, szikár. Végtagjai szikárak, nem túl hosszúak. Színe általában pej vagy sötétpej, de fekete, sárga és szürke színűek is lehetnek, kevés jeggyel. Gyakori a dús sörény. Szívós, kitartó, hosszú életű, ellenálló fajta.

Az amerikai ügető kialakulása az 1800-as évek elejére tehető, amikor a nyugat felé vándorló telepeseknek a kocsivontatáshoz gyors, erős és kitartó lovak volt szükségük. A fajta ősének egy angol telivért tekintenek, az 1780-ban, Angliában született Messengert, amelyet később az Egyesült Államokba szállítottak. Messenger volt a nagyapja annak a Hambletonian 10 nevű lónak, amelyre visszavezethető az összes ma élő amerikai ügető ló. A fajta alapjául az angol telivéren kívül nortfolkiak, arabok, berberek és különféle poroszkák szolgáltak.

A fajta amerikai elnevezése (standardbred) onnan ered, hogy 1879-től csak olyan lovakat vették törzskönyvbe, amelyek képesek voltak egy mérföldet a standardként megállapított 2 perc 30 másodpercen belül ügetésben megtenni.

A versenyeket kezdetben a városok hosszú utcáin rendezték. Ez az oka annak, hogy sok amerikai városban található Race Street elnevezésű utca. Az első ügetőverseny egyesület 1817-ben, Bostonban alakult meg. Az első ügetőpályát pedig 1825-ben avatták New York-ban.

A szigorú tenyésztési szabályok révén a világ leggyorsabb ügetőlova fejlődött ki. A leggyorsabbak közül ma is az a Dan Patch a legnépszerűbb, amely 1 perc 55 másodperc alatt teljesítette a mérföldes távot, valamint Niatross, amely először lépte át az 1 perc 50 másodperces határt.

Az angol telivér után a második legkedveltebb fajta. Szinte minden országban megtalálható. Leghíresebb tenyészetei az USA-ban, Kanadában és Svédországban találhatók.

Andalúz

Marmagassága: 157-160 cm

Nemes megjelenésű, nem mondható gyors lónak, de ennek ellenére szeret menni. Feje nemes, kissé kosfej jellegű. A sörénye hullámos, dús, hosszú. Jellemző rá az erős csánk, a szabályos paták, a kiváló csontozat, a rövid, izmos, rövid nyak és a széles, erős válltájék és lapocka. Középnagy termetű ló. Szemei mandulaformájuk, homloka széles és lapos, fara lejtős. Hátaslónak hasznosítják, mivel gyorsan tanul és megbízható. Az egész világon kedvelt lófajta.

Egyes feltételezések szerint a történelem első hátaslovai a spanyol lovak voltak. Az ibériai barlangfestmények tanúsága szerint az mindenesetre biztosan megállapítható, hogy i.e. 5000-ben már lovagolták.

Az andalúz egyik őse a Sorraia-póni, ez a vadlótól és tarpántól származó szívós fajta, amely nem csak Hispániában, hanem szerte a Római Birodalomban kedvelt harci ló volt. A mór hódítás alatt, a berber lovakkal való keresztezéssel alakult ki a mai formája.. Az andalúz ló a középkorban is első számú csatalónak számított, a spanyol konkvisztádorok éppúgy használták, mint az angol királyok.

Azonban a XVIII. században csökkent a népszerűsége, kecsesebb fajták kerültek előtérbe. Egy éhínséget követő járvány majdnem megsemmisítette a maradék állományt is. Szerencsére a spanyol hegyek között fekvő Karthauzi Kolostorban folytatták a tenyésztését. A XIX. században a ritkaságára való tekintettel a spanyolok tiltották az exportját, a 100 éves tilalom 1960-ig tartott, azóta újra kezd elterjedni a világban.

Anglo-arab

Marmagassága: 160-166 cm

Közepes testtömegű, szikár, elegáns megjelenésű, harmonikus felépítésű ló, az angol telivérre hasonlít inkább, mint az arabra. Feje egyenes, nyaka középmagasan illesztett, hosszú és izmolt. Háta feszes, mellkasa kevésbé dongás, fara hosszú, csontozata szilárd, végtagjai szikárak. Színe leggyakrabban pej, sárga és szürke.

Kialakulása a XVIII-XIX. századra tehető, amikor az arab ló kitartását, tetszetős küllemét, viszonylagos igénytelenségét és az angol telivér gyorsaságát, sportra való alkalmasságával kívánták ötvözni. Habár Angliában indult meg a keresztezés, Franciaország járt élen a fajta kialakításában. Elsősorban Limons és délnyugat Franciaország területe volt a fő tenyészterülete, ahol egy önálló, többé kevésbé rendezett, szilárd fajta alakult ki. Kezdetekben elsősorban arab csődöröket kereszteztek angol telivér kancákkal, amelyek jóval életképesebb utódokat eredményeztek, mint fordítva, angol mének és arab kancák. Az anglo-arab lovaknak legalább 25%-ban kell arabnak lenniük. Általában tiszta arab csődörökkel fedeztek angol telivér, vagy anglo-arab kancákat.

Egyesíti a két fajta előnyös tulajdonságait. Ugró- és galoppképessége, eleganciája kedvelt sportlóvá teszi. Jó használati tulajdonságai miatt kedvelt hátasló. Intelligenciája, kitartása és állóképessége értékessé teszi a fajtát. Keresett a félvér fajták nemesítésében

Angol telivér

Marmagassága: 150-170 cm

Atlétikus testfelépítésű, változatos méretű lovak. Szinte minden testi jellegére igaz jelző az, hogy hosszú: nyaka, marja, háta, fara, lába, csüdje. Túlnyomórészt pej színű, de viszonylag gyakori a sárga, fekete és szürke színváltozata is.

Az angol telivérfajta kialakulása a XVII-XVIII. századig nyúlik vissza. Akkoriban már népszerűek voltak a lovasversenyek, ahol a farmerek paripái rendszeresen megmérkőztek egymással. A gazdagabbak kifejezetten versenyre kezdtek el tenyészteni lovakat. Az ősi angol fajták rendkívül kitartóak, de kevésbé gyorsak voltak, ezért keresztezték őket a rendkívül gyors arab telivérekkel. Ebben a nemesítési versenyben született meg a világ leggyorsabb vágtázója, az angol telivér.

Az angol telivér ősei a Nagy-Britanniában a XIV. századtól honos galloway, azaz kelta póni kancák, és keletről behozott keleti, arab mének voltak. Az angol telivér kialakulásában három mén, Byerley Turk, Darley Arabian és Godolphin Arabian játszotta a legnagyobb szerepet. Tulajdonképpen tőlük származtatható az összes ma élő angol telivér.

Az angol telivér törzskönyvezésének szabályai igen szigorúak. 1793-ban James Weatherby állította össze a GENERAL STUDBOOK-ot, azaz az angol méneskönyvet, így csak az a ló minősülhet angol telivérnek, amelyik a könyvben feltüntetett 237 kanca és 169 mén valamelyikének a leszármazottja.

A fajta magyarországi tenyésztésének megindítása elsősorban Széchenyi István és Wesselényi Miklós nevéhez fűződik .A magyar telivértenyésztést világhírűvé tette az 1874-ben született KINCSEM, akinek világrekordját azóta sem döntötte meg senki : 54 versenyen 54 győzelem.

Az angol telivér nemcsak a lóversenypályákon, hanem - elsősorban kiváló mozgásának és ugróképességének köszönhetően - a lovassportok különböző ágaiban is kiváló.

Arab telivér

Marmagassága: 147-155 cm

Az arab ló kitűnik nemes szépségével és eleganciájával, Viszonylag kis méretű a feje, karcsú nyakán hosszúszálú sörényszőrei csak fokozzák ezt a hatást. A marja kifejezett, a háta és az ágyéka viszont rövid. Az arab lónak egyedülálló módon csak 5 ágyékcsigolyája és 16 farokcsigolyája van (a többi lónak 6, illetve 18). Kevésbé tűnik izmosnak, mint az angol telivér. Leginkább szürke színű, de pej, sárga és fekete színváltozata is gyakori.

Feltehetően a legrégebben kitenyésztett lófajta. A pontos eredete nem tisztázott még, de az biztos, hogy i.e. 2500 körül már léteztek Észak-Afrikában a mai arab telivérhez küllemében igen hasonló, a sivatagi körülményeket kiválóan tűrő, szívós, kemény, ellenálló lovak. A harcos beduin törzsek így nagy hasznát vették ezeknek a lovaknak, nem csoda, hogy körükben rendkívüli tiszteletnek örvendtek. Az arab ló nemesítésében igen jelentős szerepet játszott az is, hogy Mohamed próféta tanításaiban kötelezővé tette a lovak szeretetét és nemesítését. A beduin hagyományok az arab lovak őseinek egy i.e. 3000 körül élt kancát, Bazt és egy Hoshaba nevű csődört tekintik. A modern arab telivért pedig Salamon király öt kancájától (Al-Khames, vagyis az Ötök) származtatja a hagyomány.

Arab telivérnek csak az a ló tekinthető, amelynek minden őse Arábiából, Egyiptomból származik. Az arab lovat tenyésztők világszövetsége, a WAHO felügyeli a törzskönyvezést és a tenyésztés tisztaságát.

Az arab telivér külleme és eleganciája felülmúlhatatlan, mozgása nemes, állóképessége kiváló, így a lovassportok között legfőképpen a távlovaglás bajnoka

Bajor melegvérű

Marmagassága: 165-170 cm

Küllemére jellemző a nemesség, a nagy ráma, a pontos küllemi felépítés. Feje nagy, nyaka elegánsan ívelt, középhosszú, középmagasan illesztett, marja kifejezett, mellkasa mély, háta középhosszú, erős, fara hosszú, széles. A tarka kivételével minden szín megengedett. Energikus, térölelő és elasztikus mozgású ló. Kiemelkedő tulajdonsága a kisigényűség, a jóindulat és a hosszú élettartam.

Bajorország számít Németország egyik legnagyobb lótenyésztő hagyományokkal rendelkező tartományának. Innen származik a már kipusztuló félben lévő rottal is, a keresztesháborúk hátasa.

A fajta tenyésztése a XVI. században kezdődött, amikor V. Albert herceg méneket hozott bajorországi kolostorokba, elsősorban Asbachba és Griesbachba. A cél egy hadra is fogható könnyű hátasló kialakítása volt. Az 1800-as évekig főleg holsteini méneket, a XIX. század első felében angol félvér, arabot, anglo-normann és norfolki lovakat vontak be a tenyésztésbe. A XIX. század második felében a tenyésztés középnehéz melegvérű ló irányába változott. A XX. század kezdetén az oldenburgi mének nemesítő hatása érződött. A II. világháború után a tenyészcél újból változott és a sokoldalú használatra alkalmas, harmonikus felépítésű ló került előtérbe. Az 1980-as évektől a sok célra alkalmas, teljesítmény orientált sportló lett a cél, ezért angol telivérrel, hannoverivel és trakehneni méneket vontak be a tenyésztésbe

Berber ló

Marmagassága: 147-160 cm

A berber ló nem mondhatni kecses lónak. Feje egyenes, gyakran kosfej. Nyaka erős, középmagasan illesztett, rövid, alacsony. Koponyája szűk, primitív. Lapockája meredek, vállak kiállóak. Ágyéka feszes, háta nem hosszú, inkább rövid. Fara és a hátsó végtagjai nem túl tökéletesek, ugyanakkor fara csapott, farka mélyen tűzött. Rövidtávon gyors. Végtagjai a betegségekkel szemben ellenállóak. A fajta keménységet, életerőt sugároz. Igaz rá a menőkedv. Mellkasa mély, bordái nem elég íveltek. Patája rendkívül kemény. Bár szinte mindegyik színváltozatban előfordul, kivéve a tarkát, a szürke szín a legjellemzőbb rá. Eredeti színe állítólag pej és fekete volt.

A berber ló Észak-Afrikából, Marokkóból származik, feltehetően helyi vadlovak lehetettek az ősei. A szélsőséges sivatagi körülményekhez alkalmazkodott fajta. Egyesek öregebbnek tartják még az arab lónál is. Az őshonos fajták mellett a vandálok és gótok által Észak-Afrikában hozott északi, és mór hódítással kézre került hispániai lovak is szerepet játszottak a kialakulásában.

Az arab után a második azok a fajták közül, melyek nagy szerepet játszottak a világ lófajtáinak kialakításában, köztük az angol telivérében is. Szintén nagy szerepet játszott a lipicai, andalúz és lusinato fajták létrejöttében. Az andalúz eredetű musztángoknál is jól felismerhetők a berber jellegek.

Bugyonnij

Marmagassága: 161-163 cm

Igazi hátasló, feje arányos a testtömegével, nyaka hosszú, jól izmolt, magas illesztésű, marja magas, háta rövid, fara egyenes és hosszú, végtagjai szabályosak. Színe sárga, sötétsárga és pej, de előfordul az arany árnyalat is. Lendületes mozgású, élénk idegrendszerű ló. Elsősorban a díjugrató sportban jeleskedik, de fogatmunkára is alkalmas

Az egyik legfiatalabb orosz fajta, amelyet közvetlenül a bolsevik forradalom utáni években tenyésztettek ki. A névadója Szemjon Mihajlovics Bugyonnij, a hosszú bajszáról és korlátozott értelmi képességeiről nevezetes, a polgárháború évei alatt törzsőrmesterből lett marsall, az I. Lovashadsereg parancsnoka. Szerény képességeit jól mutatja, hogy ő volt az egyetlen főtiszt, aki túlélte Sztálin tisztogatásait, a szovjet hadsereg vesztére, hiszen 1941-ben a világtörténelem egyik legszégyenteljesebb vereségét produkálta.

A róla elnevezett ló szerencsére kiválóbb képességekkel rendelkezett. A tenyésztés során az eredeti cél egy lovasság számára alkalmas hátasló volt. A tenyészménes helyét Rosztov környékén választották ki, és szintén a nagybajszú marsallról nevezték el. Az alapító kancák többsége doni volt, amelyeket angol telivérekkel és félvérekkel fedeztek. Kipróbáltak kirgiz és kazah lovakat is, kisebb sikerrel, viszont a csernomor kancák beváltak. A fajta 1948-ra alakult ki.

A fajtának Oroszország déli részén vannak a fő ménesei, de foglalkoznak vele Ukrajnában és Kazahsztánban is. Létszáma eléri a tízezret, aminek többszöröse keresztezett állomány.

Frederiksborgi

Marmagassága: 160 cm

Erős, tömeges ló, tipikusan elegáns kocsiló. Nyaka magasan, feje középmagasan illesztett. Marja elmosódó. Lapockája meredek, háta hosszú, az ágyéka rövid. Fara hatalmas tojásfar. Színe főként sárga, de más szín is előfordul.

Nem volt gyors, de nagy tömege energikus mozgással, eleganciával párosul. Belső tulajdonságai miatt is nagyon kedvelték. Kora igényének való magas színtű megfelelés-tulajdonságainak megőrzése-a hanyatlásához vezetett.

1562-ben II. Frigyes ménest alapított Frederiksborgban, azzal a céllal, hogy a lovasság számára alkalmas lovakat tenyésszen ki. A ménes alapját spanyol lovak adták, később nápolyi lovakat importáltak, de a XIX században angol félvérekkel, majd keleti fajtákkal is keresztezték. A frederiksborgi ló több más fajta nemesítésében is szerepet vállalt.

Fríz

Marmagassága: 155-160 cm

Feje nemes, száraz. Szemei nagyok, kifejezők, fülei kicsik. Nyaka izmos, magasan illesztett. Sörénye sűrű, hullámos. Háta rövid, egyenes. Fara izmos, enyhén csapott, farka alacsony tűzésű, dús. Lábai rövidek, erősek, jellemzőek a selymes bokaszőrök. Küllemük rámás, de nem túl nehéz testsúllyal. A színe fekete. Mozgása energikus, elegáns, akciós. Hátas- és kocsilóként elterjedt. Energikus, jó természetű, kiegyensúlyozott, egy kicsit érzékeny lelkű ló.

A fajta keletkezése a római uralom idejére tehető. Az angliai Hadrianus falánál szolgáló fríz katonák már ezt a fajtát lovagolták. Ezek a lovak lehettek a shire fajta ősei is. A fríz lovakat pár száz évvel később spanyol lovakkal keresztezték. Az andalúzok hatása a mai frízeken is jól látható. Az általunk ismert fajta születése a XVI. és XVII. század idejére tehető. A XVI-XVII. században lovak tenyésztését elhanyagolták, majdnem a feledés homályába vesztek. Fennmaradásukat csak a holland ügetőversenyeknek köszönhetjük, amelyeket gyorsaságuk révén gyakran megnyertek. A XIX. század elején számuk ismét lecsökkent, a kihalás veszélye fenyegette a fajtát. Szerencsére a hollandok nemzeti jelképnek kezdtek el tekinteni rá, és így az új évezredben e rendkívül szép lovak jövője biztosítottnak látszik.

A fríz, igen sokoldalú fajta. Jól szerepelnek a fogathajtásban, díjlovaglásban. Ideális partner a tereplovaglásokhoz. Minden esetben megőrzik nyugalmukat és az alacsonyabb terepakadályok sem jelentenek számukra gondot

Gidrán

Marmagassága: 155-168 cm

Erőteljes szervezetű, nagyrámájú, elég tömeges, középnehéz hátas és hámos típusú fajta. Feje a testtömeggel arányos nagyságú, középmagasan tűzött, egyenes vonalú, esetenként burkolt. Nyaka középmagasan illesztett, közepesen hosszú. Marja kifejezett, hosszan hátbanyúló elég jól izmolt. Háta közepesen hosszú. Ágyéka közepesen hosszú, elég feszes. A szügy széles, jól izmolt, a mellkas többé-kevésbé mély, jól dongázott.

A fajta őse egy kis sárga arab mén volt, amelyet Fechtig báró vásárolt Egyiptomban. Az 1816-ban Bábolnára került Gidran Senior, ahol arab, erdélyi, török és spanyol kancákat fedezett. Az Arrogante nevű spanyol kanca csikója, Gidrán II vitte tovább a fajtát Mezőhegyesre kerülve. Akkoriban a méneseket szín alapján osztályozták. Mikor feldolgozták a származási adatokat, kiderült, hogy a „sárgaménes” főként Gidrán ivadékaiból áll. Azóta a rokontenyésztés elkerülése végett gyakorta alkalmaznak angol telivér méneket a fajta feljavítására, amelynek kanca utódait gidrán ménekkel keresztezik vissza.

A legsúlyosabb csapást a fajta akkor szenvedte el, mikor 1920-ban a román megszállók 98 gidrán kancából 74-et zsákmányul ejtettek. Szerencsére a két világháború között sikerült konszolidálni az állományt. Azonban most is ritka fajtának számít, mindössze 160 gidránkanca él Magyarországon, ezen kívül csak Romániában és Bulgáriában él kevés.

Hunter

Marmagasság: igen változatos, nincs meghatározott követelmény.

Nem számít fajtának, hanem vadászatra kitenyésztett típus. A hunter a falkavadászatban hagyománnyal rendelkező országokban mindenhol megtalálható. Általában az angol telivér és tömeges félvér lovak keresztezésével jön létre. A tipikus hunter ló az ír igás és a telivér keresztezéséből születik. Küllemi előírás vagy követelmény nem létezik, a lényeg, hogy jó egyensúlyú és ezt támogató testfelépítésű legyen Lovasát gyorsan és biztonságosan hordozza. Elvárják tőle az állóképességet, a bátorságot, a jó ugróképességet és –készséget, valamint a kellemes temperamentumot. Szinte valamennyi európai országban, sőt Amerikában is ismerik és kedvelik. A hunter 3-4 évesen már részt vesz a vadászaton. Gyorsan tanul és az akadályokat szinte segítség nélkül megugorja

Kisbéri félvér

Marmagassága: 160-170 cm

Az angol telivér jellegéhez közel álló, magas félvér típus. Nemcsak hátaslónak, hanem könnyebb hámos munkára is alkalmas. Feje nemes, szikár, egyenes profilvonalú. Nyaka hosszú, jól ívelt, többnyire középmagasan illesztett, de gyakran előfordul közöttük alacsony nyakillesztésű egyed is. Marja a telivér hatásnak köszönhetően magas, hosszú, hátba nyúló. Lapockája dőlt, hosszú, eléggé szabad mozgású. Háta előremélyedt. A far jól izmolt, gyakran almafar. A mellkas a magas félvér jellegnek megfelelően mély és kevésbé dongás. A lábállás ritkán kifogásolható.

A fajta a magyarországi Kisbér nevű helységről kapta a nevét, ahol 15 ezer hektáron 1853. óta világszínvonalú lótenyésztés folyik. A ménes megalakulásának célja egy nemesvérű lófajta tenyésztése, a katonaságnak megfelelő huszárló biztosítása, valamint az országos fedezőmén-állomány utánpótlásának megteremtése volt. Kisbéri tenyészet eredetileg mintegy 100-150 vegyes származású tenyészkancából állott. A kancákat folyamatosan angol telivér ménekkel fedezték, néhány név közülük: Filou, Dunure, Maxim és Honpolgár. E tenyésztés hatására alakult ki egy az angol telivérhez közel álló, de annál tömegesebb, nyugodtabb, nagyobb munkakészségű és szebb hátasló típus. Sokak szerint a világ legszebb sportlova

Lipicai

Marmagassága: 152-162 cm

A lipicai fajtának nagy kosfeje van, de nem burkolt. Szemei nagyok, élénkek. Feje alacsony tűzésű. Nyaka izmos, magas illesztésű. Háta hosszú, széles, jól izmolt. Ágyéka hosszú, széles, jól izmolt, erős, jól kötött.
Fara széles, igen jól izmolt alma vagy dinnye far. Irányultsága vízszintes. Igás, hintós jellegéből adódóan szügye rendkívül széles, feltűnően jól izmolt. Mellkasa inkább dongás, mint mély, lapockája meredek. Fel és alkarja gazdagon izmolt. Ízületei, inai szárazak, szikárak, csontjai tiszták. Hátulsó lábai gyakran kardosak, elől-hátul előfordul a puha csüd.
Küllemi jellegéből adódóan mozgása akciós. Általában szürke. Kisebb gyakorisággal előfordul a fekete, sőt a pej lipicai is.

A fajta eredete 800-ra nyúlik vissza, mikor Hispánia megszállására Gibraltárnál partra szálló mórok berber lovai spanyol földre léptek. A berber lovakat római eredetű, majd kora középkorban is kedvelt harci lovakkal keresztezték.

1580. május 19-én, a Habsburg világbirodalom aranykorában döntött úgy I. Ferdinánd fia, II. Károly, hogy felállít egy hercegi ménest Lipicán, a Trieszthez közeli karszton elterülő kis faluban. A cél egy olyan fajta kitenyésztése volt, amely nemcsak nagyszerű tulajdonságaival, hanem pompás megjelenésével is méltón képviseli a világ akkori legnagyobb birodalmának nagyságát

Luzitánó

Marmagassága: 157 cm

Ez a kizárólag Portugáliában előforduló fajta eredetileg a portugál lovasság mindenes lova volt. Élénk vérmérsékletű, temperamentumos, tanulékony, jó szándékú, megbízható. A bikaviadalokon a pikadorok lovaként kap fontos szerepet, ott ugyanis elengedhetetlen a ló engedelmessége, fordulékonysága, gyors reagálása, bátorsága. Feje enyhén kosfej, rövid, vastag izmos nyaka van, viszonylag rövid, izmos háta, alacsony mar, széles szügy jellemzi. Színe leggyakrabban szürke, de minden szín megengedett, kivéve a tarka.

Nagy hasonlóságot mutat más ibériai lovakkal. Ennek oka az, hogy az őseik a félszigeten őshonos lovak voltak, amelyeket később a mór megszállás alatt keleti lovakkal, főleg berberrel kereszteztek. Évszázadokon át csakis ezek a lovak lehettek a portugál főurakhoz méltó hátaslovak.

Appaloosa

Marmagassága: 147-157 cm

Alapvetően különleges színe miatt tenyésztik ezt az indián pónit. Hihetetlenül kemény, könnyen kezelhető és tanulékony. Külleme eleget tesz azoknak az általános követelményeknek, amelyeket a félvér lovakkal szemben támasztottak. Típusa semmiképpen sem egységes, testméretei tág határok között mozognak.

Amerikába a lovakat a spanyolok vitték, az appaloosa ősei is a konkvisztádorok hátasai. A különleges színű lovakat a Nez Percé indiánok tenyésztették ki a XVIII. században. Az appalosa név az indiánok területén áthaladó Palouse folyó nevéből származik. A Nez Percé indiánok számítottak a legjobb lótenyésztő törzsnek, így nem véletlen, hogy éppen a területükön született meg ez a fajta. Bár egyedülálló foltozottságáról vált híressé, nem ez a kiváló rejtőszín volt a tenyésztésük fő szempontja, annál inkább az állóképesség, gyorsaság és erő. Az Egyesült Államok hadserege majdnem véget vetett az appaloosa lovak történetének, mikor fogságba vetette a Nez Percé indiánokat, a lovaikat pedig lemészárolta. 1938 élesztették fel a fajtát az indián lovak leszármazottaiból. Azóta újra elterjedt, az Appaloosa Lovas Klub jelenleg 400 ezer lovat tart nyilván.

Brandenburgi

Marmagassága: 164-168 cm

Nemes, tömeges melegvérű ló. Típusban, megjelenésben a hannoveri lovat mintázza. Színe mindenek előtt pej, de fekete és szürke változata is gyakori. Valamennyi lovassportágban eredményesen használható, sokoldalú hátasló.

Brandenburgban a keleti lovak és angol telivérek szerephez jutásával indult meg a melegvérű lótenyésztés 1787-ben. A neustadt-i ménes kialakításában a fő cél egy több célra is használható fajta megteremtése volt, amely a mezőgazdaságban éppúgy megállja a helyét, mint hátasként. Idővel az utóbbi tevékenységnek való megfelelés került előtérbe.

A Második Világháború után végképp a sportló irányba tartott tovább a tenyésztés. Ennek érdekében hannoveri, holsteini, vesztfáliai és trakhneni méneket párosítottak a brandenburgi kancákkal.

A nyilvántartott tenyészkancák száma 2000 példány. Elsősorban Brandenburg környékén nagyobb a tenyésztés, de Németországban máshol is megtalálható

Breton

Marmagassága: 152-163 cm

Típusát tekintve átmenet a hidegvérű és melegvérű között. Testalkata szögletes, zömök, széles. Feje kicsi, nyaka erős, rövid, marja elmosódott, háta széles, rövid, fara kerekded, szügye mély, mellkasa erőteljesen dongás, lába szikár. Színe általában vörössárga vagy sárgaderes, néha fakó vagy pej, elvétve esetleg szürke.

Eredete még a kelta időkre vezethető vissza, változatlan formában maradt fenn a kora középkorig. Leginkább harci paripaként használták, a nehézfegyverzetű lovagok megbízható hátasa volt. A keresztes háborúk idején a lovakat kelet vérű fajtákkal keresztezték. A középkor végére két fő típusa alakult ki, a sommier és az ebből tenyésztett rossier. A sommier tipikus mindenes ló volt, a rossier elsősorban hátasló tulajdonságokkal rendelkezik, továbbra is elsősorban a katonaság körében. A francia gyarmatosítok révén Észak-Amerikában is megjelent. A XIX. században újabb fajtákkal keresztezték, többek között percheronnal, ardennivel és boulonnais-vel, amely újabb típusok kialakulásához vezetett. A draft breton rendkívül erőteljes, a könnyebb és energikusabb postier sokoldalún használható típus. A harmadik típus, a corlay manapság már nagyon ritka, benne a hegyvidéki pónin használható típus. A harmadik típus, a corlay manapság már nagyon ritka, nála a hegyvidéki pónik hatása érvényesül. A bretonokat 1930-as évek óta kizárólag csakis fajtatisztán tenyésztik.

Franciaország egyik legkedveltebb lova, Japánba, Olaszországba és Spanyolországba is exportálnak, igen keresett fajta. Mivel testtömegéhez képest nagy az ereje és a munkakészsége, ezért a kisgazdaságok és ültetvények kedvenc lova. Még ma is szigorú teljesítményvizsgán kell megfelelnie.

A legnagyobb létszámban Bretagne-ban tenyésztik. Két jelentős ménese a Lamballa és a Hennebont.

Jukker

Marmagassága: 158-166 cm

A jukker szó eredete és jelentése ismeretlen, a XIX század második felében kezdték el használni a könnyű kocsilovak megnevezésére. Ekkor egy új sport- és teljesítményszemlélet is kezdett kialakulni, amely során egy adott útszakasz meghatározott időn belüli megtétele volt a mérvadó szempont. Hazánkban ráadásul a ritka településhálózat miatt olyan fogatlovakat kellett válogatni, amelyek bírják a hosszabb távolság megtételét.

Mindenek előtt a „nemes származásra” utaló jelleget várták el a jukkeroktól. Szigorúan megkövetelték az arányos, száraz és finom fejet, az elegáns hosszú nyakat, a kifejezett mart, a feszes hátat és ágyékoz, az erős fart.

A nemesítés hatására egyre jobban a félvér jelleg kezdett dominálni. A jukker nem egy lófajta volt, nem is tartották annak, nem tenyészteni, hanem nevelni kellett. Mindenkor nemes küllemű és hosszú távon nagy állóképességű, könnyű alkatú volt. Jukker lónak a könnyű huszárlovak voltak a legalkalmasabbak. A jukker fogatok használata a XX század fordulója után a vasúthálózat, majd a gépkocsi elterjedésével megszűnt.

Jütlandi

Marmagassága: 157-163 cm

Közepes tömegű, feje nagy, nyaka középhosszú, marja hátbanyúló, háta hosszú, mellkasa jól bordázott, fara terjedelmes, jól izmolt, lábai rövidek. Színe túlnyomórészt sárga vagy sötétsárga. A hosszúszőrök világosabbak a fedőszőröknél. Feltűnő jegyek csak a fejen találhatóak.

Dánia hagyományos fajtája, ezért gyakran dán hidegvérűnek is szokták nevezni. A fajta eredetét a hagyomány a XII. századig vezeti vissza, habár a IX. századi képeken a dán viking harcosok már hasonló lovakon feszítettek. Hasonlóan más hidegvérű fajtához a jütlandi is szolgált a középkori páncélos lovagok hátasaként. A nehézfegyverzetű katonákat ugyanis a kecses melegvérűek nem bírták volna el. A dánok akkoriban rettegésben tartották Észak- és Nyugat-Európát, többek között többször felbukkantak Angliában is. Egyesek szerint a lovaik is velük tartottak, amelyek az angol suffolk fajta ősei lehettek.

Akár igaz a teória, akár nem, a modern jütlandi kialakulásában a suffolk lovak játszottak fontos szerepet, köztük is egy különösen erőteljes, tömeges mén, Oppenheim LXII. neve érdemel említést (1860-as évek). Nemesítés céljából a XVIII. században frederiksborggi és spanyol lovakat is bevontak a tenyésztésbe. A jütlandi fajta hosszú időn át átmenetet képezett a nehéz és a könnyű tömegű igásló között. Más fajták kialakításában is fontos szerepet játszott, többek között az észak-német schleswigi hidegvérű közeli rokona a jütlandinak.

Erős, kitartó, határozott munkakedvű igásló. Régen tízezer számra használták az omnibuszok és lóvasutak előtt. Ma a lovasbemutatók és lovas showk kedvelt lova. A fajta edzett, ellenálló, koránérő, kétéves kor után tenyésztésbe állítható és munkára fogható.

Az 1950-es években Dánia 14416 kancát és 2563 mént tartott nyílván. Számuk sajnos azóta minimálisra csökkent.

Kabardini

Marmagassága: változó, a kancák átlag 153 cm, a csődőrök 155 cm magasságúak

Feje száraz, kosfej, nyaka rövid, telt izomzatú, marja hosszú, háta rövid, egyenes, a far csapott, a mellkas mély, a végtagok szárazak. Színe pej, sötétpej, a jegyek nem kívánatosak. Betegségekre nem hajlamosak, termékeny, hegyi körülmények között mindent kielégítő fajta. Kiegyensúlyozott idegrendszerű, amelyre szükség is van, mert gyakran használják az orosz határőrségnél. Az egyik legjobb távlovaglásra alkalmas ló.

A Kaukázus északi részén kialakult lóról szóló első emlékek a XVI. századból származnak. A hegyvidéki törzsek lovai rendkívül jól alkalmazkodtak a szélsőséges viszonyokhoz, sokak szerint a világ legjobb, legkitartóbb és legszívósabb hegyi fajtái származnak innen. A kabardini ősei az ugyancsak kitartásukról híres sztyeppei lovak voltak, amelyeket karabahi, türkmén és perzsa lovakkal kereszteztek.

Több híres ménese található Örményországban, Azerbajdzsánban és Grúziában, de a legjobb vérvonalnak a Karachai és Malka méneseket tartják. A XIX. század elején Sztoganov herceg próbálkozott a kabardinok és arab telivérek keresztezésével, kiváló eredménnyel. Manapság inkább angol telivérekkel keresztezik.

Elsősorban hátaslónak használják, de előfordul, hogy málhásként is, esetenként fogatolják. Életkörülményei hatással volt a teljesítményének kialakulására, mivel a lovak használhatósága és szívóssága segítette gazdája életesélyeit. A katonaság, azon belül is a határőrség manapság is használja, még 4000 méter magasságban is járőröznek vele. Ilyen magasságba még a helikopterek sem tudják eljuttatni a takarmányt, de ezek a lovak megélnek a zord körülmények között élő növényeken is. A lovak között a kabardini tartja a csúcsmagasságot, egy lovas még az 5642 méteres Elbruszt, Kaukázus legmagasabb pontját is elérte vele!

1946-ban egy versenyt rendeztek az orosz fajták számára Moszkvában. A táv 250 kilométer volt, amelynek utolsó 2 kilométerét galoppban kellett megtenniük a lovaknak. A nyertes természetesen egy kabardini csődőr, Ali-Kadym volt.

Jelenleg három típust tartanak nyílván:

Alaptípus: a tipikus hegyi ló.

Keleti típus: a keleti hatásokat mutatja, kisebb fej, kecsesebb alkat, nagyobb szemek és temperamentumosabb fellépés jellemzi.

Masszív típus: robosztusabb felépítés, hosszabb test jellemzi, elsősorban fogathúzó. Elsősorban a Karachai ménesben gyakori.

A kabardiniket ma is együtt, félig vadon, csapatban tartják, nagyon erős bennük a társas ösztön. Ha ellopják, rendszerint visszaszöknek néhány hónapon belül, valahogy mindig megtalálják a haza vezető utat. A kancák híresek termékenységükről, még 20 éves koruk után is képesek szoptatni. Nagyon jó anyák, hevesen védik csikójukat. Az évszakok változásai szerint terelik őket kisebb és nagyobb magasságokba. Egyes ménesek még a telet is a szabadban vészelik át. Az egyetlen „luxus”, amit biztosítanak számukra, a nyalósó.

. Magyar hidegvérű

Marmagassága: 150-165 cm

A hidegvérű ló külleme és testalkata jelentősen különbözik a melegvérű fajtákétól. A nagyobb testtömeg, a dúsabb izmoltság, a vastagabb bőr, durvább és dúsabb hosszúszőrök, a terjedelmes és burkolt izületek első látásra megkülönböztetik a hidegvérű lovat más lófajtáktól. Feje testtömegével arányos, kissé burkolt, de nem durva. Nyaka középmagasan illesztett, közepes hosszúságú, igen jól izmolt, gyakran ívelt. A sörény, dús, kétfelé osztott. A mar rövid, alacsony, széles, jól izmolt, a hátba fokozatosan megy át. A hát középhosszú, széles, jól izmolt. Fara terjedelmes, erősen izmolt, csapott, barázdált. A nem elég izmolt „szimpla” far melegvérű ősökre utal, így törzskönyvből kizáró ok. A színe főként pej, szürke, sárga, fekete és a deres szín különböző változatai. A szügye széles, izmos, mély. Mozgása az utóbbi évtizedekben sokat javult, ma már egyre kevesebb a rendellenes mozgású (kaszáló, csámpás) ló.

A „hidegvérű” szó nem az állat testhőmérsékletére, hanem vérmérsékletére utal. A hidegvérű ló jellegében, főként erős csontozata, nagy izomtömege, dús szőrzete és lassúbb mozgása miatt jelentősen eltér az egyéb ló típusoktól. Az ősei Magyarországra valószínűleg már az Árpád-házi időkben, majd később a hadjáratok során kerültek a fajta ősei. A középkorban ugyanis a nehéz páncélos lovagok csak ilyen erős, termetes hidegvérűeket voltak képesek lovagolni. A mezőgazdasági munkában is nagy hasznosak voltak. Jelentős elterjedésük az 1880-as évekre tehető.

Magyar sportló

Marmagassága: 165-170 cm

A magyar sportló elsődleges feladata és célja a hátas, főként a díjugrató sportra való alkalmasság. Feje testtömegével arányos, egyenes. Homloka széles, nyaka középmagasan illesztett, jól ívelt. Hosszú hátbanyúló marja van. Háta középhosszú, jól izmolt, melyhez rövid feszes ágyék és terjedelmes far, dongás mellkas tartozik. Előfordulhatnak hibás egyedek is, ezért a tenyésztésbe vétel előtt küllemileg minősítik az egyedeket. Színe leggyakrabban pej, de minden más szín is elfogadott.

1958-62 között az ország lóállománya négy év alatt drasztikusan lecsökkent, 724000-ről 374000-re. Ekkor támadt az az igény, hogy a megmaradt lóállományt a sportok terén kezdjék el hasznosítani. Mezőhegyesen új sportló ménest alapítottak vegyes származású, gidrán, kisbéri félvér, nóniusz kancákból, amelyeket főként hannoveri, holsteini és angol telivér ménekkel fedeztettek. 1964-ben Ramzes Junior, majd később Aldato, Fokos, Magister és ivadékaik bevonásával indult a tenyésztés. Mára szinte minden Európában elismert sportló vonal képviselői megtalálhatóak a magyar lóállományban.

A Magyar Sportlótenyésztő Országos Egyesülete (MSOE) lelenleg 2000 kancát tart nyilván. Emellett a tenyésztési engedéllyel rendelkező mének száma csupán 200.

Morgan

Marmagassága: 150-160 cm

Nagyon mozgékony, aktív, jól izmolt, melegvérű ló. Méretéhez képest nagyon erős. Feje kicsi, nyaka erős, izmos. Vállai hosszúak, dőltek. Mellkasa mély. Háta rövid, jól izmolt. Fara kerek, izmos, lábai tiszták, patái kemények. Szívós és kitartó, betegségekkel szemben rendkívül ellenálló. Tanulékony, temperamentumos, ragaszkodó ló.

A morgan az észak-amerikai kontinensen létrejött legrégibb fajta. A legendárium szerint a fajta alapító tulajdonosa egy massachusettsi vendéglőtulajdonos és énektanár volt. 1788-ban költözött Vermontba, ahol fizetésének kiegészítéseként csődöreit helyi méneseknek ajánlotta fedezésre. Szegény emberként halt meg, neve is feledésbe merült volna, ha az általa Figure-nak ismert csődőrét később nem Justin Morgan néven jegyezte volna a lótörténelem. Ez a csődör lett ugyanis a híres fajta alapítója. Az 1790-ben született Justin Morgan (a ló) apja True Briton, egy angol telivér, míg anyja feltehetően arab telivérek leszármazottja volt. Viszonylag kis termetű ló arról is híres, hogy az egyetlen, aki nevét adta a leszármazottaiból kialakuló fajtának.

Justin Morgant (a lovat) először egy Robert Evans nevű szegény farmer vette meg. Ő volt az, aki a rendkívüli képességeit először felismerte. Morgan nappal dolgozott, esténként versenyzett, és minden más lovat legyőzött. Eközben olyan szelídség jellemezte, hogy még egy gyermek is meg tudta ülni.

Justin Morgan több tulajdonos után került Jacob Langsmade ménesébe 1811-ben. Ekkor már 20 éven felüli lovat hatlovas kocsiba fogták, míg bírta a gyűrődést. A kiöregedett csődör utolsó tulajdonosa Levi Bean lett, aki más lovakkal együtt a szabad ég alatt tartotta a telkén 1821-ben bekövetkező haláláig.

Morgan fontos szerepet játszott sok más amerikai fajta kialakulásában is, többek között a világ leggyorsabb ügetőlovának, az amerikai ügetőnek is az ősatyja.

Muraközi

Marmagassága: 170 cm

Külleme igen jellegzetes, feje és szemei nagyok, kissé csukafejű. Hajlott hát, izmos far, erős lábak, bokaszőrzet jellemzi. A színe általában sárga, sörénye és farka mosott. Kedves, együttműködo és aktív lóként ismert.

A hidegvérű fajta Magyarország déli részéről, a Mura vidékéről származik, de ma már hazánkon kívül Lengyelországban és a volt jugoszláv köztársaságokban is elterjedt. Két fő típusa van, egy masszívabb felépítésű, erősebb, valamint egy kecsesebb, amely hátasként is beválik. Kialakulása a 19. század végére és a 20. század elejére tehető, mikor nagy igény merült fel erős igáslovak iránt. Tenyészkörzetében percheronnal, ardennivel, nóri lóval és magyar félvérrel keresztezték, sőt, még arab csődörök is szerepet játszottak a fajta kialakulásában. Ennek köszönhető, hogy a hidegvérűektől szokatlan módon a keleti vér is érvényesül a tulajdonságaiban: nemcsak erős, hanem gyors is. Ennek köszönhetően nem csak mezőgazdasági munkára használtak, hanem a hadsereg számára is nagy segítséget nyújtott.
Olyan népszerű volt a két világháború között, hogy ekkor a magyar lóállomány 1/5-ét a muraközi alkotta. A II. Világháború alatt és után azonban a fajta hanyatlásnak indult. Ehhez hozzájárult a tenyésztési irány megváltozása is, főleg ardennieket részesítettek előnyben. Ennek következtében kicsi a valószínűsége, hogy a fajta egyedszáma jelentősen növekedne.

Musztáng

Marmagassága: 140-150 cm

Régi spanyol típus. Emberi befolyás nélkül őrizte meg vad voltát. Heves temperamentumú, erős alkatú lovak, ezért nehéz a tartásuk és a velük való munka. Nincs róluk érvényes fajta leírás, mivel hatalmas területen önállóan, egyedül a természetes kiválasztódás által szabályozva szaporodik. Többsége az 500 évvel ezelőtti spanyol lóra emlékeztet, de a quarter fajtával, valamint az angol telivérrel keresztezett állománya is jelentős.

A XVI. századi spanyol konkvisztádorok által az amerikai kontinensre vitt lovak leszármazottjai. A spanyoloknak szokása volt az újonnan felfedezett területeken a háziállatok szabadon engedése, hogy azok természetes szaporulata vésztartalék legyen a későbbi időkben. A félvadon, vadon élő lovak eredeti tenyészterülete a Grand-folyó környéke volt, de később Észak-Amerika más államaiban is nagy ménesekké szerveződtek. 1819-ig minden emberi beavatkozás nélkül csak természetes kiválasztódás által befolyásolva szaporodtak.

A fehér ember, illetve a transzkontinentális vasútvonalak építése tragikus fordulatot hozott a musztángok életében, a bölényekkel együtt valóságos irtóhadjárat áldozataivá váltak. Az ok kisebb részben volt a vonalak védelme, a munkások hússal való ellátása, inkább az indiánok ellehetetlenítése, a legelőterületek vadállatoktól való „megtisztítása volt”. 1807-ben közel 7000 egyedet hajtottak a tengerbe, hogy ott megfulladjanak. Az 1828-30-as nagy kaliforniai szárazság idején 40.000 musztángot gyilkoltak le. A musztángokat a vadászok is irtották, hogy a sportvadászat céljából betelepített vadjuhoknak ne legyenek vetélytársai. A XX. század elején állati takarmány céljából lőtték őket. 1924-ben naponta 500 musztángot dolgoztak fel kutyaeledelnek.

Nem csoda, hogy a hajdani milliós állomány a század végére teljesen lecsökkent. Habár törvény született a védelmére, még ma is vadásszák a magánterületeken (sőt illegálisan még szövetségi területeken is). A becslések szerint jelenleg 50.000-nél is kevesebb musztáng él Amerikában.

Nóniusz

Marmagassága: 155-165 cm

A fajta legfőbb jellemzője a tömegessége, amely a melegvérű igás lófajták egyik legtömegesebbikévé teszi. Feje a test nagyságával arányos, kissé durva félkos - esetenként kosfej. Nyaka magasan illesztett. Nyaka középhosszú, nem eléggé ívelt. Marja középmagas, izmos, telt. Háta hosszú, széles, jól izmolt. Ágyéka középhosszú, jól izmolt. Fara nagy terjedelmű, enyhén lejtős, hossza nem éri el a félvér lovak farhosszúságát. Mellkasa dongás, kevésbé mély. Igás jellegének megfelelően szügye széles, igen jól izmolt. Ízületei terjedelmesek, inai száraza. Lábhibák előfordulnak, ennek ellenére küllemében nagyon egyöntetű fajta. Két fő típusa van, a nagyobb, fekete mezőhegyesi, valamint a kisebb, szikárabb, többnyire pej színű hortobágyi.

A napóleoni háborúk alatt nem csak embereket ejtettek foglyul, hanem lovakat is. Így járt az a Nonius nevű anglo-norman mén is, akit a császári csapatok a rosierési ménesből zsákmányoltak, majd 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be további szolgálatra. Ez a szolgálat a fedezés volt, amelyet Nonius kitűnően látott el: 17 év alatt 386 kancától 201 ivadéka született, ezáltal egy új magyar lófajta ősatyjává vált. A kancák spanyol hátterűek, vagy arab telivérek voltak. A tenyésztés célja egy erős testfelépítésű katonai hátas és hámos lófajta kialakítása volt.

Nóri

Marmagassága: 155-160 cm

A nóri középnehéz hidegvérű ló, arányai harmonikusak. Erős csontozata és fejlett izületei vannak. Feje egyenes, szikár, nyaka közepes hosszúságú, magasan, esetenként középmagasan illesztett, jól izmolt. Marja alacsony, háta hosszú, ágyéka rövid, szabályos. Fara terjedelmes, barázdált és enyhén csapott. Mellkasa mély és széles. Jellegzetessége dús sörénye, mely mind két nyakoldalra lehajlik. Minden szín megengedett. Évszázadokon át igáslóként tenyésztették.

Nevét egy ókori, a mai Ausztria területén található Noricum római provinciáról kapta, amely egybeesett a fajta tenyészterületével. A rómaiak által behozott nehéz csatalovak lehettek az ősei. Az első ménesét 1565-ben alapították Pinzgauban. 1688-tól a tenyésztésben elsődleges szerepet játszott a fajtatiszta állomány léthozása. A Dél-Németországban is népszerű fajta kialakításában spanyol, burgundi és haflinger lovak is részt vettek. A melegvérű lovak befolyása a tenyésztésében a XVIII. század elején vált különösen erőteljessé, mikor az akkor már elsősorban mezőgazdasági munkákra fogott lovat újra „besorozták” a seregbe.

1927-ben alapították meg a Nóri Tenyésztők Osztrák-Bajor Szövetséget. Virágkorát a II. világháború után élte, az 1950-es évek közepéig. Jelenleg öt leszármazási vonalra tagolódik: vulkan, nero, diamant, schannizt, elmar.

A XIX. század második feléig minden szállítási munkát elvégzett még a szélsőségesen nehéz alpesi terepviszonyok között is. Lépésbiztonsága nagyon jó. Napjainkban egyre jobban kiszorulnak a mezőgazdaságból, ezért az Alpok erdőgazdálkodásában használják. A díjugrató, díjlovagló és millitary versenyeken is igen jól szerepel. Az osztrák parasztok az ökoturizmusban is előszeretettel alkalmazzák.

Oldenburg

Marmagassága: 160-167 cm

Feje nemes, nyaka hosszú, jól ívelt, magas illesztésű. Háta rugalmas. A törzse közepesen hosszú, enyhén csapott far. Végtagjai szabályosak. Színe pej vagy sötét gesztenye pej.

A legnehezebb német melegvérű fajta tenyésztése a XVII. században indult Anton Günter hercegnek köszönhetően, aki számos országból vásárolt hidegvérű frízeket. A tenyésztésben spanyol-nápolyi, arab, sőt Észak-Afrikai berber és más keleti származású lovak is részt vettek. A XIX. században az oldenburgi lovat két típusban tenyésztették angol telivér, anglo-norman és hannoveri lovak bevonásával:

· a magas nyakillesztésű, kosfejű, hosszú törzsű, általában jegyekkel rendelkező kocsiló.

· Kevesebb jegyet viselő, rövidebb törzsű, egyenes fejprofilú könnyű kocsiló.

A XX. század fordulóján már elsősorban a nehéz kocsiló, másodsorban pedig a középnehéz kocsiló lettek az oldenburgi ló típusai. A fajta virágkorát a két világháború között élte.

Orlov ügető

Marmagassága: 157-165 cm

Az ügető fajtacsoporton belül a legkonszolidáltabb küllemű. Mozgása lendületes, akciós. Leggyakrabban szürke, ritkán fekete vagy pej. Gyors, kitartó, hosszú távon is megbízható, szilárd, erős szervezetű fajta. Bár kitartóbb a versenytársainál, gyorsaságban nem tudja felvenni a versenyt sem az amerikai, sem a francia ügetővel, ezért külön versenyeket szerveznek ennek a fajtának. A fogatsportban is bizonyított számos egyede.

Az orlov a legrégebbi orosz ügető. A legenda szerint az Orlov testvérek akkor határozták el, hogy kitenyésztenek egy kiváló ügető fajtát, mikor II. Katalin cárnőt kísérték férje elleni államcsínyére, Szentpétervárra. Az idő szorítása nagy tempót diktált, de ezt a nyugati lovak nem bírták. A tisztek a legközelebbi vendéglőből rekviráltak egyszerű gebéket, amelyeket a pompás lovak helyett a cári hintó elé kötöttek.

Az egyik Orlov fivér, Alekszej évek múltán neki is állhatott terve megvalósításához, vagyis egy nagyszerű ügető és ezzel párhuzamosan egy kiváló hátasló fajta kialakításához. A XVIII.. század második felében, az orosz-török háború közepette Orlov nagyszámú arab telivért hozatott Osztrovba, a Moszkva környéki ménesébe. Köztük volt Szultán I és Szmetanka, amelyek az orlov ügető kialakításában nagy szerepet játszottak. Egy dán kancától származó utóduk volt Polkan I, amelynek szintén fontos szerep jutott.

Orlov gróf később, 1778-ban a kedvezőbb klímájú Khrenovoje-ba költöztette a ménest, a voronyezsi sztyeppére. Polkan I egy holland kancát fedezett, aminek eredményeként megszületett Bars I, a fajta alapítója. A pompás ló arab, dán, holland, angol félvér és arab-mecklenburgi kancákat fedezett. A beltenyésztéstől óvott ménest a sztyeppén szabadon tartották, amely szintén segítette a szelekciót. Orlov nem engedte eladni a lovait, azokat egyben tartotta, majd később több ménest is alapított belőlük.

Orosz ügető

Marmagassága: 150-165 cm

Típusa sokban hasonlít az orlovhoz. Az amerikai ügetőnél némileg tömegesebb. Színét tekintve minden szín megengedett.

Oroszországban, hasonlóan Amerikához, kiemelkedő népszerűségnek örvendtek az ügetőversenyek. Az orlov ügetők azonban nem bírták a versenyt az egyre nagyobb számban behozott amerikai lovakkal. Bár a hagyományőrzők mindent megtettek azért, hogy a nemzeti ügető lófajta képviselői versenyezzenek csak a hazai pályán, több kirívó eset is történt. A XX. század elején például egy amerikai ügetőló, William C.K. orlov ügetőként benevezve közel 20 ezer rubelt nyert össze pár hónap alatt, sőt beállította az orosz rekordot is. Miután kitört a botrány, a ló tulajdonosa vagy egy bűntársa megmérgezte a lovat, hogy ne maradjon bizonyíték.

A tiltások ellenére a tenyésztők keresztezni kezdték az amerikai lovakat az orlov ügetőkkel, bár ezt úgy adták el, mintha az orlov kancákat az amerikai vérvonal frissítésére küldenék Amerikába. Az „illegális” keresztezések a hatására ugyan javult a gyorsaság, de az orlov ügető impozáns, szép külleme és méretei leromlottak. Mint önálló fajtát csak 1949-óta törzskönyvezik. Elsősorban az ügető versenyzést szolgálja, bár kiemelkedő a sportágban, teljesítményében elmarad az amerikai ügetőtől. Oroszország méneseiben tenyésztik elsősorban. A veszélyt fennmaradására az amerikai ügetőlovak importja jelentheti, amelynek intenzitása a Szovjetunió felbomlása megnőtt. Az újgazdagok a teljesítmény bűvöletében pusztán amerikai ügetőlovakkal versenyeznek, vagy keresztezésekkel még tovább amerikanizálják az orosz lovakat.

Palominó

Marmagassága: 145-163 cm

Mint minden westernló, a palomino is igen intelligens, kitartó, fordulékony, gyors és igénytelen. Nem csak a színe, hanem kellemes használhatósága miatt is kedvelt sport- és szabadidőló. A lovassportok szinte valamennyi ágában megállja a helyét. Küllemét tekintve nincs egységes típusa. Egyetlen jellemzője a színe, mely az újonnan vert aranyérméhez hasonlít, sörénye mosott fakó. Ez a típus minden színből és fajtából kialakulhat, az amerikai kontinensen a quarter és az angol telivér befolyásolja ennek a típusnak a génállományát. Tenyésztőszervezete Észak-Amerikában a Palomino Horse Association. A szín meglehetősen erős kötöttséget jelent, csak azt a lovat törzskönyvezik amelyiknek legalább egy ősét már regisztrálták.

Schleswigi

Marmagassága: 157-163 cm

Feje nagy, nyaka rövid, középmagas illesztésű, mellkasa dongás, háta hosszú, erős, fara jól izmolt, lábai rövidek. Színe az 1860-as évek előtt pej volt, a XX. század kezdetétől sárga színűvé vált. Tartós ügetőképességű, közepes termetű és tömegű hidegvérű igásló.

A fajta az észak-német Schleswig-Holstein tartományban alakult ki. A viszonylag fiatal fajta ősei dán (jütlandi) és angol hidegvérűek (yorkshire kocsiló) voltak, de angol telivérek is részt vettek a fajta kialakításában. A vérvonalat egy jütlandi csődőrig, Munkedalig és utódaira, Hovdigra és Prins of Jyllandra lehet visszavezetni. Csak az 1860-as években indult meg a tervszerű tenyésztésük, amikor is egy suffolki csődőrt, Oppenheim LXII-t vetették be a fajta ma is uralkodó fő karakterének kialakítására. A II. Világháború után boulonnais és breton lovakkal is keresztezték.

Igen sokáig átmenetet képezett a nehéz és a könnyű igásló között. Az ősei egyértelműen nehéz, páncélos katonák hátasául szolgáló hidegvérűek voltak, az angol telivér hatására vált könnyebbé. Nagyon keresett volt a mezőgazdaságban, a városi szállításban, az iparban és a hadseregben is. Sőt az erdészetben is kedvelt munkaló volt. Az 1950-es évektől sajnos jelentős visszaesés volt tapasztalható a számában, egyesek szerint csak 10 tisztavérű csődőr maradt. Állami támogatással azonban ma már újra nagyobb számban, több mint 220 kancával tenyésztik, amely megfelelő géntartalékként szolgálhat a fajta jövőjét tekintve.

Shagya-arab

Marmagassága: 152-160 cm

Ez az elegáns ló az arab fajtajelleget magán hordozza, de a telivér arabnál sokkal tömegesebb, de mindezek ellenére arányos és nemes küllemű. Feje ék alakú, mely széles homlokkal, kiemelkedő szemboltozattal, kint ülő szemekkel és finom orrcimpával társul. A fülei kicsik és kecsesek. A nyaka magasan vagy középmagasan illesztett. A marja jól izmolt, a háta középhosszú, rugalmas. Színe leggyakrabban szürke, de pej, fekete és ritkább esetben a sárga is előfordul.

A fajta származása és eredete az 1789-ben alapított bábolnai méneshez kötődik. Egy 1816. március 18-án kelt határozat alapján attól az időtől a bábolnai kancákat csak keleti vérű ménekkel fedeztették. Ekkor kezdődik a bábolnai arab lótenyésztés kezdete. A cél egy olyan fajta kitenyésztése volt amely az arab lovak eleganciájával és a huszárság igényeinek megfelelő nagyobb mérettel és erővel egyaránt bír.

Shire

Marmagassága: minimum 163 cm, de a 2 métert is meghaladhatja

A világ legnagyobb lófajtája. A színe többnyire fekete, de gyakori a szürke és előfordul pej és sárga is. Az alapszíneknél sokkal fontosabbak a fajtára jellemző jegyek. Mind a négy láb csánktól lefelé szársekély, olykor harisnyás, esetleg fehér lábú. Nem ritka a fehér fejű sem. Feje arányos, gyakran enyhe kosfej, nyaka hosszú, vállai dőltek. Marja kifejezett, szügye izmos, háta középhosszú, fara csapott. Lábai a hidegvérűekéhez képest hosszúak, a lábtő és a csánk ízülettől lefelé hosszú szőrök borítják. A paták kifogástalanok és nagyok. Mérete ellenére energikus és jóindulatú segítőtárs a mezőgazdasági munkákban, vagy a városi fogatok előtt dolgozva. Mozgása jó, térölelő, ügetése energikus. Nem szeret sokat vágtázni, de ugrani tud annyira, amivel egy könnyű terepen elboldogul. A természete kedves, intelligens, szorgos.

Fajta története a középkorra nyúlik vissza és az óta is csak kis mértékben változott. Mint katonai ló kezdte, a nehéz páncélos lovagok csatalovaként. Egy ilyen páncélos úriember tömege teljes fegyverzetben akár 250 kg is lehetett, ezért volt szükség egy olyan erős és termetes lóra, aki el tudja a csatába szállítani. A tenyésztése során az újkorban is a méret növelése volt az egyik legfontosabb szempont. Története során a fajta mindig is elegáns külsővel rendelkezett, rendelkezik. Az eredeti shire típust csak Közép-Angliában őrizték meg.

Az utóbbi időben egyre elterjedtebbé váltak a szabadidőlovasok körében. Jól használható egyes és többes fogatban is, jól idomítható és terepen is szívesen megy. Megbízható igásló, de egyre elterjedtebb körben használják showműsorok bemutatólovaként

Trakehneni

Marmagassága: 164-167 cm

Feje kicsi és nemes. Nyaka jól illesztett, karcsú, középmagasan illesztett. Marja közepesen magas, de mélyen hátba nyúló. Háta középhosszú. Fara hosszú, jól izmolt, lekerekített. A törzse kerek. Csontozata közepesen erős. Patái kemények. Minden szín megengedett.

1871. előtt Németország kisebb-nagyobb fejedelemségekből állt, saját politikával, udvartartással, és persze ménessel. Az itt kitenyészett lófajták mindig az adott fejedelemség nevét viselték, így például a hannoveri ló Hannover, a westfáliai ló pedig Westfália büszkeségei volt. A sorban a kivételt a trakenheni jelent, amelynek neve nem a szülőhazáját, Poroszországot jelöli.

A trakehneni fajta ősei a XIII. században, Kelet-Poroszország méneseiben megtalálható, tarpán ősöktől származó schweiken pónik voltak. A XVIII. században a porosz hadsereg Európa egyik legerősebb és legkorszerűbb haderejévé vált, amelynek lovassága is új típusú lovakat igényelt a régi, erős, de nehézkes csatalovak helyett. I. Frigyes Vilmos porosz király ezenkívül híres-hírhedt volt a pompás katonai szemlék iránti beteges vonzalmáról is, amely szintén egy elegáns, könnyű és gyors ló kitenyésztésének szükségességét hangsúlyozta.

Tyerszki

Marmagassága: 150-154 cm

Feje kicsi, szemei nagyok, nyaka középhosszú és magasan illesztett, marja közepesen magas, a háta széles, erőteljes, a fara jól izmolt, mellkasa mély, a lábak szárazak. Színe kizárólag szürke, de előfordul sárga is.

A fajta története a múlt század elején, 1921-ben kezdődött, mikor Oroszország kaukázusi területén fekvő Tyerszkiben tenyészménest alapítottak 5 arab – polgárháborúból kimenekített - csődör és több arabfélvér kanca bevonásával. A csődörök közül 2 sztreletsz-arab volt, vagyis anglo-arab félvér. A fajta kialakítása során a szoros rokontenyésztés elkerülhetetlen volt. Az arab fajtától nemcsak a küllemi tulajdonságokat örökölte, hanem a mozgást is. Könnyed, elasztikus, amiért a díjlovagló sportban szívesen használják. A sztyeppei körülmények szigorú szelekciós hatást gyakoroltak a fajta kialakulására. Az arab lovaknál gyorsabb, de rövid távon az angol telivéreknél lassabb (hosszabb távon már nem).

Jelenleg is Oroszországban tenyésztik, a Kaukázustól északra. Sajnos fajtatiszta egyedei nem érik el az ezret. Fő ménese a sztavropoli. Tenyésztőszervezetének központja a rjazanyi lótenyésztési kutatóintézetben található, itt vezetik a fajta törzskönyvét és más nyilvántartást.

Vesztfáliai

Marmagassága: 160 cm

Külleme nemes, nagy rámájú, harmonikus testtagoltságú. Színét tekintve minden szín megengedett. Könnyű lovagolhatóság, jó idegrendszer, lendületes mozgás jellemzi. Igazi sportló. Az ugrósportban kiváló eredményekre képes. A híres Polydor is ebből a fajtából származott.

Eredete egészen a középkorig visszanyúlik, a kortársak leírása szerint még a XIX. században is éltek vad ménesek Vesztfália területén. Akkoriban a spanyol-nápolyi lovak voltak a legdivatosabbak, a fajta ősei is közülük kerültek ki. Az 1826-ban alapított varendorfi ménes tenyészcélja egy nemes fajta kitenyésztése volt, így a helyi lovakat angol telivérekkel keresztezték. Különösen a II. Világháború után vált aktívvá a tenyésztési munka, az angol és arab telivérek bevonása kiváló sportlovakat eredményezett. Közeli rokona a hannoveri fajtának, sőt, nehéz eldönteni, hogy a vesztfáliai önálló fajta-e, vagy a hannoveri egy változata, mivel mindkét fajtában ugyanazon ménvonalak váltak uralkodóvá.

A vesztfáliai lovak az 1970-es évektől hódítanak a sportpályákon, számos díjat nyertek el ugratásban a világversenyeken.

Württembergi

Marmagassága: 165 cm

A württembergi a tömegesebb melegvérű lófajták közé tartozik. Feje középnagy, nyaka középhosszú, magas illesztésű. Marja elmosódott, háta hosszú és izmos. Bordái íveltek, mellkasa dongás, szügye széles, mély, jól izmolt. Lapockája meredek. Fara nagy terjedelmű. Lábai erős csontozatú. A tarka kivételével minden szín megengedett.

A fajta Württemberg állami ménesében, Marbach-ban alakult ki a XVII. században. A cél egy sokoldalú fajta kialakítása volt. A helyi melegvérű (mecklenburgi) kancákat arab csődörökkel keresztezték, később trakehneni, anglo-norman, oldenburgi, fríz, spanyol, berber és suffolk lovakat is bevontak a tenyésztésbe. Az egyik meghatározó alapító egy Faust nevű anglo-norman csődör volt, amely felelős volt a korai württembergiek zömök felépítéséért. Ezek a lovak mezőgazdasági és hadi munkára egyaránt alkalmasak voltak.

Önálló fajtává 1895-ben nyilvánították. Ekkor a tenyésztési irány is változóban volt, előtérbe került a könnyű lovagolhatóság és az ugróképesség. Vagyis egyre inkább sportlóvá kezdett válni a fajta, amely irányt trakehneniek bevonásával erősítettek. Köztük a legmeghatározóbb egy Julmond nevű csődőr volt, amely 1965-ben pusztult el.

Zweibrückeni

Marmagassága: 168cm

A zweibrückeni nagyon tetszetős, középnehéz, melegvérű ló, sok nemességgel, kiváló temperamentummal és a modern sportló minden pozitív küllemi tulajdonságával. Színét tekintve az alapszín mindegyike megengedett.

Származása, eredete a XVIII századra tehető, mikor a IV. Krisztián herceg eichelscheid-zweibrückeni ménese a minőségi lótenyésztés központja lett a Rajna-vidéken. A híres lovasnak számító herceg angliai útján ismerte meg az ottani telivértenyésztés, annak szabályait, előírásait. A frissen szerzett ismereteinek birtokában fogott hozzá a saját tenyésztési programjába. 1775-ös évet tekintik a tenyésztés hivatalos kezdetének. A tulajdonában lévő lovakat angol telivérekkel és normann lovakkal, valamint a Vezír nevű arab csődörrel fedezte. A tenyésztés eredménye egy közepes nagyságú, izmos fajta lett, amely vadászatra, futár- és katonai szolgálatra egyaránt alkalmas volt. II. Károly Ágoston folytatta apja művét. Ő a hercegségének szimbólumát látta a gyönyörű lovakban. A fajta elismertségét mutatta, hogy a porosz király 150 kancát vett meg a ménesből.

Pónik és kislovak

Camargue

Marmagassága: 140-150 cm

Leginkább szürke színűek, de ritkán előfordulhat sárga színváltozata is. Bár alkatra nem tetszetős, kitartó és erős ló. Az elsősorban hátaslóként hasznosított fajtát ügetésre nem használják, mert nagyon rázós. Viszont járása, és vágtája tért nyerő. Feje nagy, durva, nyaka rövid. Erős testfelépítésű. Lapockája egyenes, meredek. A far erős, csapott, a farok mélyen tűzött. Végtagjai szabályosak, a patája erős, széles.

A dél-franciaországi Camargue mocsaras vidékéről származik, ahol még ma is félvadon élnek a csapatai. A lápos, kevés füvű és nyáron rendkívül meleg vidéken alakult ki ez a kis méretű, de igen erőteljes és szívós lófajta.

A melegvérű fajta származására még ma sem tisztázott. Sokak szerint a prehisztorikus vadlovak leszármazottja. Az i.e. 17.000-ből származó vadló leletek (amely lovakat a Lascaux-barlang rajzai élethűen ábrázolnak) mindenesetre nagyfokú hasonlóságot mutatnak a Camargue lovak anatómiai jellegeivel. Feltételezhető az arab lovakkal való keveredés is. A szaracénok ugyanis a 8. században rövid időre uralták Dél-Franciaországot, és a feltételezések szerint az általuk hozott mének keveredhettek a helyi kancákkal. A fajtát hivatalosan 1968-ban ismerték el.

A félvadon élő csapatai egy kifejlett csődőrből, annak kancáiból és utódaiból állnak. A fiatal csődőrök agglegény-csoportokba állnak össze, miután a vezér elűzi őket. Mikor elég erőssé válnak, a fiatal csődörök kísérletet tesznek egy hárem meghódítására. Az uralomért folyó igen heves, a csődörök harapásokkal és rúgásokkal küzdenek. A kancák egy évben egyszer fogamzóképesek, általában késő tavasszal. A csikója 11-13 hónap múlva születik meg, a következő tavasszal. Az első hónapokban rendkívül agresszíven védelmezi utódát. Ha a következő hónapban vemhes lesz az anya, akkor csak 10 hónapos koráig neveli a csikóját, ha nem, akkor akár 2 éves korig is szoptathatja. A kancák 18 hónapos korukban, a csődőrök 1-2 éves korukban vállnak ivaréretté. Általában 20-25 évig élnek.

Connemara

Marmagassága: 132-145 cm

A fej formás, közepes nagyságú, néha kissé kosfejű. Szemei nagyok, bent ülők, nyaka jól illesztett, hosszú, lapockája dőlt, marja elmosódott, háta hosszú, fara jól izmolt, a szár rövid, lépése akciós. Minden színben megtalálható, kivéve a tarkát, ám leginkább a szürke és a fakó szín jellemző rá.

Az egyetlen ír pónifajta kialakulását a XV-XVI. századra teszik. Ma már azonban a világ több pontján is tenyésztik, nemcsak Írországban.A kelta póni leszármazottjának tartják, amely az egyik legősibb európai fajta. Az ír Connemara-ból származó pónit sok hatás érte, spanyol, arab és berber fajtákkal egyaránt keresztezték őseit. A hackney, az angol telivér, de még inkább a welsh póni hatása szintén érződik a fajtán. Úgy tartják, hogy a fenti fajták legelőnyösebb tulajdonságait egyesíti magában. Írország mocsaras, nedves és hűvös vidékéhez alkalmazkodott lovakat rendkívüli szívósság jellemzi.

Értelmes, kemény, ellenállófajta. Könnyen kezelhető, jó munkakészségű, és felnőttek is lovagolhatják nagy mérete miatt. Jó ugróképességű. Nyugodt természete révén gyermekek mellé ideális választás. Hazájában vadászlovaglásra is használják.

1923. december 15-én megalakult a "Connemara Pony Breeder's Society" (Connemara Póni Tenyésztők Szövetsége). Az első méneskönyv 1926-ban jelent meg.

Csikaszau

Marmagassága: 150 cm körül

Az Észak-Amerika délkeleti részén élő csikaszau, cseroki és csaktau törzsek által kitenyésztett, spanyol eredetű indián póni. A csikaszau hagyományok szerint már a spanyol De Soto expedíciójától is szereztek lovakat, így az első lótartó indián törzsnek számítják magukat. Később, francia és angol kereskedők révén más fajták is megjelentek. A törzs így kezdete el kitenyészteni azt a lovat, ami a következő két évtizedben nagy szerepet játszott életükben. A ló értékét az indiánok szemében, hogy a francia-indián háború során az 1700-as évek elején francia hadifoglyaikért lovakat kértek.

A csikaszauk hajdani lovait a következőképpen írták le: kicsi, kb. 130 cm magas, zárt felépítésű, jól fejlett izomzattal. A lónak nagyon rövid nyaka volt, és némelyiknek legeléskor szét kellett terpeszteni a lábait, mint ahogy egyes vadlovak és zebrák szokták. Különösen a rövid távú futásban tűnt ki. A ló nagyon nyugodt természetű volt, és a törzs sokoldalúan használta teherszállításra, vadászatra, harcra…

Az 1700-as évek közepén, és az amerikai függetlenség után a csikaszau lovak nagyon kedveltek lettek a telepesek körében. A délen tartott parádékon és versenyeken a lovakat negyed mérföldes távon indították. Közülük nem egy ló híresé vált, mint az 1792-ben a Knoxville Gazette által említett csikaszau mén, "Poimingo", akit a törzs szeretett főnökéről neveztek el. Amikor a törzset az Indián Territóriumra telepítették, a csikaszauknak volt a legtöbb lovuk, háromszor annyi, mint ahány főből állt a törzs.

Dartmoor

Marmagassága: 127 cm körül

Alacsony marmagasságú, vastag csontú, télen hatalmas hosszú szőrt növesztő, az idegenekkel bizalmatlan pónifajta. Jó ugróképességű, hátaspóninak használják. A fej kicsi, középmagasan illesztett, fülei kicsik, nyaka rövid, törzse középhosszú, fara jól izmolt, szárai rövidek, bokaszőrök találhatóak a lábvégen. Általában egyenes vonalon jár. A leggyakoribb színe a pej és sötétpej, de minden színben előfordul, kivéve a tarkát.

Nagy-Britannia kilenc pónifajtájának egyike ez az ősi ló. Dartmoor vidékéről származik, szoros kapcsolatban áll az exmoor pónival. Eredete a XII. századra nyúlik vissza.

Alkalmazkodott a hegyvidékes, esős környezethez, télen a nagy hidegben is remekül megállja a helyét. A félvadon élő állomány természetes szelekciójába csak a XX. században avatkozott be az ember.
A dartmoor kialakításában más fajták is szerepet játszottak, a legnagyobb hatással az arab ló bírt. A welsh póni és shetland póni, valamint az angol telivér már csak finomító hatást gyakoroltak a fajtára. A welsh pónira például a tömegessége utal.

A rendkívül szívós póni több kiváló tulajdonsággal is bír, jól ugrik és lovagolható, nyugodt a természete révén gyerekek mellé is ajánlható

Dülmeni póni

Marmagassága: 135-145 cm

A dülmeni a fekete és a barna számos árnyalatában megjelenhet; leggyakrabban szürkésbarna színű. Szokványosan kicsi és szögletes póni feje van, kicsi fülekkel. Jellegzetes vonása az egyenes váll, szegényes hátsó fertály és rövid nyak. Lapockájuk gyakran dőlt. Végtagjaik szikárak, hátuk erős, farjuk csapott. Kemény, apró pata jellemzi. A primitív jelleg, a vad ősi típus a fajta egyedein jól felfedezhető és elvárható.

Németország elsősorban melegvérű és hidegvérű fajtáiról híres, csak egyetlen póni maradt fenn, a dülmeni, míg a senner pónit ma már kihaltnak tekintik. A dülmenit az 1300-as évektől kezdve tartják számon a vesztfáliai Meerfelder Bruchnál. A pontos eredete nem ismert, feltehetően helyi ősökből alakult ki. Feltűnő a hasonlósága az angliai New Forest pónifajtával.

Az 1910-től fellelhető ménlista csak 1944-től utal irányított tenyésztésre. A XIX. századig nagy, vad hordákban élt szerte Vesztfáliában, de az élőhelyük fokozatos elvesztése után ma már csak egy nagy horda maradt fenn Meerfelder Bruch természetvédelmi területén. A hagyomány szerint már több mint 600 éve élnek ezen a területen. Már nem fajtatiszta az állomány, mert a dülmeni kancák a lengyel és angol pónifajták csődöreivel is kapcsolatba kerültek

Exmoor

Marmagassága: 125-130 cm körül

Harmonikus megjelenésű, primitív lófajta. Feje kicsi, sörénye és üstöke nagyon dús. Kitűnő az ugróképessége, állóképessége. Szívósak, ellenállóak. A nyaka hosszú, középhosszú, mellkasa mély, szügye széles, háta középhosszú, ágyéka hosszú, a fara jól izmolt, a paták kemények, a lábak rövidek, szárazak. Színe a pej, sötétpej, jellemző rá, hogy az orr körül világosabb színű. Takarmányozással és tartással szemben igénytelen. Munkahasználati tulajdonságai nagyon jók.

Az Egyesült Királyságból, Exmoor-ból származik (Devon megye), ahol félvad körülmények között tartották és tartják. Szoros kapcsolatban áll a dartmoorral. A pleisztocén kori barlangfestmények vadlovaihoz való hasonlósága nem véletlen, a fajta valóságos reliktumnak számít. Nem keveredett más fajtákkal, így megőrizhette az ősi jellegeket. Ezek nemcsak külső bélyegek, az exmoor termékenysége, ellenállóképessége a lóbetegségekkel szemben, szívóssága mind a vad ősökkel való szoros kapcsolatát mutatja. A téli szőrzete vastagabb és vízálló. Két rétege van, a belső rövid és gyapjas, a külső hosszú és zsíros. Emellett erős, kitartó ló, és gyermekpóniként is megállja a helyét.
Az exmorra többször próbáltak javító hatást gyakorolni, de értékeiket elvesztették, így visszavitték őket eredeti környezetükbe, hogy ezeket a jellemző vonásokat ne veszítsék el. A tenyésztő szövetsége 1921-ben alakult meg. Az első méneskönyvet 1963-ban adták ki.

Fell és dales pónik

Marmagassága: körülbelül 150 cm

A két fajta származásában és tulajdonságaiban is nagyfokú hasonlóságot mutat, olyannyira, hogy egyesek egy fajtának veszik. A pónik feje finom, a lapocka erős, az igás jelleg megmutatkozik rajta, a lábak rövidek, de erősek, a bokaszőrök selymesek, a paták rendkívül jó minőségűek. A far izmos. A dales pónik valamivel testesebbek és magasabbak a fell póniknál. Főként fekete és sötétpej színben találhatók meg.

Mindkét fajta az I-II. századból származik, a Brit-szigetek két szomszédos területéről: a fell Cumbriából és Nyugat-Penninesből, a dales Kelet-Penninesből, Jellegüket tekintve hidegvérű pónik. A hagyomány szerint a ma már kihalt galloway póni az ősük, de a fríz lovak is nagy szerepet kaptak a fajták kialakulásában.
Ezt a két fajtát leginkább hátas-, illetve fogatlónak hasznosítják. A dales tenyésztési célja tulajdonképpen egy igás, illetve egy málhás póni kitenyésztése, mely nagy segítséget jelentett a bányáknál, illetve a mezőgazdaságban tudták hasznukat venni.

Fjord

Marmagassága: 133-144 cm

A ma létező ló- és pónifajták közül talán egyik sem hasonlít annyira az ázsiai vadlóra, mint a fjord póni, bár annál arányosabb és nemesebb felépítésű. Homloka széles, tekintete élénk, kifejező, orrnyílásai tágak. Nyaka izmos, rövid, martájéka nem kifejezett. Sörényét gyakran vágják holdsarló alakúra. Válla gyakran meredek, háta, fara rövid. Lábai erősek. Színe egészen sajátos, világos fakó, melyet egyedivé tesz fekete hátszíj.

A vikingek tenyésztették ki Nyugat-Norvégiában, majd terjesztették el a portyáikkal sűrűn zaklatott Skóciában. A fajta hatása a skót felföldi pónin, sőt még az izlandi pónin is megmutatkozik.

Meglepően nagy teherbírású igás- és teherhordó ló. Hobbilóként főleg a gyerekek körében kedvelt, mivel igen jóindulatú, tanulékony és kellemes természetű

Haflingi

Marmagassága: 140-148 cm

Elegáns, harmonikus kisló. Feje nemes, száraz, a ló nagyságával arányos. Szeme nagy, kifejezésteljes és előre irányuló. Orrlyukai tágak. Nyaka középhosszú, a fej felé haladva elvékonyuló. A hát középhosszú, jól izmolt, a mozgás lendületét kell követnie. A fajta kifejlett kori méreteit 6 éves korban éri el. Színe a világos sárgától a szénasárgáig terjed.

Dél-Tirol alpesi farmjairól származik. A terület őshonos, kistermetű lovai képezték a fajta alapját, amelyek a tiroli paraszt hegyi málhás lovaként végezték mindennapi munkájukat. A törököktől zsákmányolt arab lovak is részt vettek a fajta kialakulásában. Tudatos tenyésztése az 1800-as évek utolsó negyedében indult el Dél-Tirolban. 1976-tól alakult meg a Haflingi Lovat Tenyésztők Világszövetsége. A fajta legjelentősebb tenyésztő szervezete a Haflingi Lovat Tenyésztők Szövetsége. Székhelye a Tirolban fekvő Ebbs.

A vele való bánásmód nem igényel nagyfokú szakképzettséget. A világ szinte minden országában való elterjedtségét annak köszönheti a fajta, hogy közkedvelt szabadidő lóvá vált. Jellemző rá a kisebb mértékű akciós mozgás. Különösen vágta jármódban várják el tőle az egyidejűleg felfelé és előrefelé irányuló lábelőrevitelt. A fajta további fontos értékmérő tulajdonsága a kiegyensúlyozottság, a hosszú élettartam és a termékenység. Könnyen honosodik, jó hústartó, fáradhatatlan és ellenállóképes.

A Haflingi fajta négy földrészen, a világ 17 országában megtalálható. Ezekben 22 tenyésztőszervezete működik, összesen mintegy 250000 haflingi lovat regisztrálva.

Hucul

Marmagassága: 135 cm körül

A fej nemes, közepes méretű, a nyak széles, közepesen hosszú, a mar lapos, a hát hosszú, a törzs rövid, a farok mélyen tűzött, ugyanakkor a farok és a sörény dús. Mellkasa mély, lábai erősek, ugyanez jellemzi a patát is.
Színe legtöbbször őzszínű pej, többé-kevésbe fakó, vagy egérszürke szőrökkel keverve. A gesztenyepej, a sötétpej, a nyári fekete is gyakori, előfordul fakó, fekete és tarka is.

A hucul a Kárpátok "kis" pónija. A vadlóra emlékeztető fajta származását tekintve megoszlanak a vélemények. Egyesek magyar fajtának vélik, azonban valójában a Kárpátokban, a Tisza, a Prut, a Cseremosz, a Borodina forrásvidékén, Bukovina, Galícia, Magyarország határterületén élő hucul nép tenyésztette ki. A melegvérű póni ősei a hagyomány szerint a mongolok lovai, a tarpánok voltak. Az általuk XIII. században behozott erős, kis termetű lovak jól alkalmazkodtak a szélsőséges hegyvidéki viszonyokhoz. De elképzelhető, hogy más keleti fajták is részt vettek a nemesítésében. Első ízben 1603-ban említik a nevét. A jelenlegi hét vérvonala alapítócsődöreik neve alapján: Hroby, Goral, Prislop, Ousor, Pietrosu, Gurgul és a Polan.

A fajtának 1792-ben már ménese volt Radautzon, illetve Lucsinán. Bár ez idővel feloszlott, 1856-ban újraalakult.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában katonai szolgálatra fogták, főként a hegyivadászok kedvelt málháslova volt, így a nehéz hegyi tereppel bíró frontokon kulcsszerepet kapott. 1915-ben mozgósították a ménest is, Lucsinából Waldofba szállították a lovakat.

Az Első Világháború után Kárpátalja, illetve 1921-ben 23 hucul Csehszlovákiához került. A Tátrában található Kistapolcsán (Topolcianky) helyet kapott ménes a Gurul vérvonalat képviseli.

A Monarchián osztozó más országokban is találhatók ménesei. Magyarországon mintegy 60 kanca él (a fele Aggteleken) a 2000 tenyészállatból álló európai állományból. Az 1990-es évek közepén Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Ausztria létrehozta a fajta nemzetközi szervezetét, HUZUL INTERNATIONAL FEDERATION néven, amely szervezi a fajta tenyésztését, törzskönyvezését és génmegőrzését.

Életmódjában és összbenyomásában is különbözik minden más fajtától, igen primitív fajtajellegű. Igénytelen fajta, a hidegben is megállja a helyét, ugyanakkor erős és tanulékony kis póni. Munka-, fogat- és málháslónak tartják. Helyét kiválóan megállja a hegyes területeken, utakon, dombokon. Kitűnő hobbiló, különösen fogatban. Edzett, ellenálló, hosszú élettartamú, termékeny fajta. A versenysportok kivételével minden más használatra kitűnően alkalmas

Indián póni

Marmagassága: 140 cm

Testéhez képest feje viszonylag nagy. Kerek nyak, törzs, viszonylag súlyos vállak, és csípő, szép, rövid, és erős végtagok, és kicsi paták. Színük nagyon változatos volt.

Eredetük a berber lovakra vezethető vissza, melyek a 8. században kerültek Spanyolországba. A XVI. századi spanyol hódítók berber, arab és andalúz keverékkel rémítették meg a lovat még nem látott indiánokat, akik kezdetben jobb szó híján nagy kutyának nevezték a hátasokat. Habár kezdetben – a félelmetes hatás minél további fenntartása végett – eltiltották a őshonos indiánokat a lovaglástól, a ló idővel alapvetően megváltoztatta az észak-amerikai indiánok életét. Csakúgy, mint a kelet-európai és közép-ázsiai nomád népeknél, az indiánoknál is fő háziállattá vált a ló, amely segítségével hatékonyabb harcosokká és vadászokká válhattak, áthidalhatóak voltak a füves préri hatalmas távolságai. Az indiánok „népi sportjává” vált a lótolvajlás, a csikó harcosok az elkötött paripákkal bizonyíthatták rátermettségüket.

Az indián póni nem volt szép, de szívós volt, és erős, ugyanakkor gyorsabb volt a fehér ember lovánál. A polgárháború utáni indián háborúk során a fehér rájöttek, hogy a leghatékonyabb fegyver ellenük – a táplálékul szolgáló bölények kiirtása mellett – a mozgékonyságukat és harckézségüket biztosító lovak lemészárlása lehet. Ennek végzetes hatása volt az indián pónikra nézve, csak maradványai maradtak fenn a rezervátumokban, köztük a feketelábak földjén.

Mérens

Marmagassága: 135-150 cm

Feje finom csontozatú, homlokát dús üstök védi a tűző naptól, és viharoktól. Nyaka rövid, marja közepes nagyságú. Háta hosszú, ugyanis ezt a pónit sokáig használták málháslóként. Fara jól izmolt, erőteljes. Színe fekete, de téli szőrzetét rozsdabarnára vagy vörösesbarnára cseréli. A különböző jegyek a fajtára nem jellemzőek.Kemény, ellenálló, igénytelen, és az igen szélsőséges időjárást is könnyen elviseli.

Ez a csodás állat a Pireneusok keleti peremének hegyi pónija, Franciaország Ariége tartományából származik. Valószínű, hogy keleti lovaktól ered, de málháslovakkal is keresztezték e fajt. Sajnos nagyon kevés az a hely ahol a fajta eredeti típusát meg lehet találni, csak néhány eldugott és nehezen megközelíthető falvakban folyik a tenyésztése. Ilyen hely pl Perles, Castelle, Savignac, Orgeix.

Paso

Marmagassága: 142-152 cm

Kissé szokatlan összbenyomást keltő lófajta. Feje száraz, egyenes profilvonalú, nyújtott. Nyaka magasan illesztett, közepes hosszúságú, erős, vastag. Marja mélyen hátranyúlik. Lapockája hosszú, fara enyhén csapott. Lábai hosszúak. Minden szín megengedett.

Peru legismertebb lófajtája. Eredete az 1530-as évekig vezethető vissza, mikor a spanyol konkvisztádorok megjelentek Peruban, előszörre félelmet keltő lovaikkal. Mai formáját 300 éves szigorú szelekcióval érték el. Eredete berber és andalúz ősökre vezethető vissza. Konstans fajtának tekintik. A paso rendkívül intelligens ló, legfőbb értéke azonban mégis a mozgása. A paso képes terepen is 300 méter/perc iramban tartósan haladni. Mozgása energikus, térnyerő, bemutatók értékes lova.

Elsősorban Peruban, de egész Dél-Amerikában, sőt az Egyesült Államokban is elterjedt. Állománynagyságáról nincsenek megbízható adatok.

Törpe ló

Marmagasság: nem haladja meg a 86cm-t, Miután csak ötéves korukban érik el a felnőtt méreteket, azelőtt nem is kerülnek törzskönyvbe.

Többnyire három változatban tenyésztik:

-nemes arab jelleg
-quarter horse típus
-nehéz csontú igásló alkat

A küllemi elbírálásuk a szokásos elveket követi. A szelekciót nehezítik, hogy csak az egyed öregedésével vállnak láthatóvá a küllemi hibák. Minden szín megengedett.

Tulajdonképpen ezek a lovak a „nagyok” kicsinyített másai. Nem pónik és nem is aránytalan törpék. Eredetük bizonytalan. Feltehetően az 1500-as években indult a tenyésztésük az arab telivér, az angol lófajták, a shetlandi póni vagy más kistermetű lovak keresztezésével. Egy másik feltételezés szerint a normál méretű lovak mutációja.

A törpe lovak esetében a legfőbb szempont a minél kisebb marmagasság. A belső tulajdonságok között ugyanilyen fontos feltétel a nyugodt természet. Érdekes módon viszonylag hosszú ideig élnek. Bár a mini lovak képesek akár 30kg-ot meghaladó málhát is cipelni, alkati adottságuk miatt a fogatolásra alkalmasabbak

Pónik

SHETLAND-PÓNI

EREDETE

A Shetland-pónik eredeti őshazája az Angliához tartozó, az Északi-tenger és az Atlanti óceán találkozásánál fekvő Shetland szigetek, amelynek zord időjárású, állandó viharokkal sújtott klímája csak igen gyér vegetáció előfordulását teszi lehetővé. Az itt fellelhető apró termetű lovak őse bizonytalanságba vész. Egyes feltételezések szerint a vikingek, mások a normannok közreműködésével vélik az Észak-Skóciában is honos törpelovak meghonosítását. A szigetek évszázados elzártsága, a zord klíma, a szerény takarmányozás és a természetes körülmények között vadlóként történő tenyésztés egy egyedülálló pónifajta kialakulásához vezetett. Eleinte főleg a cirkuszok közvetítésével terjedt el a kontinens különböző országaiban, majd egyre növekvő népszerűsége egyre több országban alakította ki szervezett tenyésztését.

JELLEMZŐI

Összbenyomás alapján a Shetland-póninak két típusát különítjük el. Az ún. standard változat jellegét tekintve a hidegvérű lovak típusához áll közel. Mély, hengeres törzs, rövid, izmos nyak, erős far, erőteljes csontozat, szabályos, szilárd lábszerkezet jellemzi. Ismertetőjegyei közé tartozik a dús sörény- és farokszőrzet.

Méretei:
bottal mért marmagasság: 87-107 cm,
szalaggal mért marmagasság: 92-112 cm,
szárkörméret: 14-15 cm.

A fedőszőrök tömöttek, télen dúsak, hosszúak. Színe leggyakrabban sötétpej vagy fekete igen kevés jeggyel, de bármilyen egyéb színben (sárga, szürke, fakó, sőt tarka) is előfordul.
A másik változat, az ún. minishetland marmagassága 86 cm alatti, csontozata is finomabb 10-13 cm közötti szárkörmérettel. Típusa hasonló a standard változathoz, csak annál finomabb, könnyebb.

HASZNOSÍTÁSA

A Shetland pónik biztos járású hegyi lovak, testsúlyuk többszörösét képesek nehéz terepen vontatni, vagy málhásként szállítani. Alacsony marmagasságuk ellenére is nagy vonóerejük miatt a XIX. században szívesen alkalmazták őket bányalóként. Különleges típusuk és színgazdagságuk miatt a cirkuszokban is kedveltek. Mai legelterjedtebb hasznosításuk hobby- és gyereklóként terjedt el. Skandináviában sulkyba fogva ügetőversenyeket is rendeznek velük.

ÁLLOMÁNYA

Szinte valamennyi Nyugat-európai országban van tenyésztő szervezete, így ennek alapján akár világfajtának is tekinthetõ. Magyarországi tenyésztését a Póni- és Kislótenyésztők Országos Egyesülete irányítja. A törzskönyvi ellenõrzés alatt álló egyedek száma 30-nál nem több, amely egyedek mindegyike valamely elismert méneskönyvre visszavezethető import, de elég nagy számban találunk Shetland típusú, de ismeretlen származású lovakat, amelyek leginkább valamelyik cirkusz közvetítésével kerültek az országba.

Animációk